Arany János, a XIX. század egyik legnagyobb írója tizenkilenc éves, amikor félbehagyva tanulmányait színésznek áll. A költőnek ezt az arcát, amikor hátat fordít mindennek, mert meggyőződése, hogy színésznek született, alig vagy egyáltalán nem ismerjük. Aranyról az évek során sok mindent tanulunk, olvassuk és idézzük a műveit, de mégis, csak mint végletekig visszahúzódó, önbizalomhiányos alkotó él emlékezetünkben. Arany életében egyszer áll ki valami mellett szégyenkezés nélkül, büszkén és erről, nem tudunk semmit. A forgatókönyv célja, hogy Aranynak ezt a szándékosan elfelejtett, elhallgatott arcát végre megmutassuk. Mindez időszerűvé is válik, hiszen két éven belül ünnepeljük a költő kétszáz éves születési évfordulóját. 1836-ban járunk, amikor Arany szakít a debreceni kollégiummal és előbb a debreceni színház, majd annak felbomlása után egy vándorszínház társulati tagja lesz. A fiatal színészt nemcsak múltja nyomasztja – tőle sokat váró, idős, szeretett szülei és neki nagy jövőt jósoló tanárai elvárásai – hanem a tőle idegen közegben a többi színésszel is meg kell küzdenie. Visszaút nincs, döntését úgy hozza meg, hogy tisztában van vele, szülőhelyén a költőt csak-csak elismerik, de a színészt soha. A belső tűz és elhivatottság, ami ekkor átjárja, többé csak írásaiban bukkan elő. Az elképzelt és a valóságos szakma között azonban hatalmas szakadék tátong, mi pedig Arannyal együtt látunk bele a XIX. századi színház szépségeibe és viszontagságaiba. Az utazás során Aranyt különböző, erős egyéniségek veszik körül, a velük átélt küzdelmek formálják az ő személyiségét is. Története azonban negatív fejlődéstörténet: Arany csalódik a színházban, de legfőképp önmagában. Nincstelenül, gyalog indul haza, hét napos vándorút után érkezik Szalontára. Önmagát büntetve ekkor megesküszik, örökre elfordul a művészetektől – sokáig meg is tartja fogadalmát. Hála annak, hogy a színészesdit az akkori és későbbi korok inkább szégyenteljes, rejtenivaló epizódnak vélték a költőóriás életében, kevés dokumentum van, amire egy az egyben támaszkodni lehet. A leghitelesebb forrást maga Arany János írja meg, a Bolond Istók évtizedek alatt, többszöri nekifutásra készül el, de még így is; félkész. Létezése azonban már önmagában is mesél. Bár hivatalosan Arany szégyenli a kalandot, számára is fontos, hogy fentmaradjon, ahogy minden író legfontosabb szándéka is ez: megértetni, hogyan lett azzá, aki. Aranyt nem lehet a színészkaland nélkül megérteni, nem lenne szabad tanítani se, épp ezért tartom fontosnak, hogy a Toldi írójának ezt az időszakát végre megmutassuk, mégpedig úgy, ahogy ő szeretné látni: meseszerűen, színesen, emberközeli, könnyed és drámai fordulatokkal.