Hacsak a kőbánya meredek ormáról nézünk a völgyben megbúvó Mésztelepre, mintha semi sem változott volna, pedig közel egy éve megjelent a Komplex Közösség Rehabilitáció – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programja. Egy éve itt lakik és él a telepi emberekkel a két főállású máltai munkatárs: M. Laci és G. Mónika, akik az itt élőknek minden gondjában próbálnak segíteni. A helyzet, amiben találták magukat reménytelennek tűnt. Elképesztő nehézségek árán mozdul a helyi közösség egy emberibb világ felé. Van már közösségi ház, egy hely, ahol emberi szóval, meleg szobával és teával szívesen fogadott minden rászoruló. A mosokonyhában duruzsolnak a mosó- és szárítógépek, a fürdőszoba is gyakran foglalt. A nagyteremben három számítógép előtt fiatalok ülnek. Beindítás előtt a „brikettgyár”. A lopott áram helyett „bérkályhákkal” fűtöttek már a télen. (Nincs hely felsorolni mi minden indult el.) De itt van már a következő „vizesárok”, a nehézség: munkavállalóvá képezni azokat, akik dolgozni akarnak. (A szünetelő közmunka reményvesztettségét nehéz feldolgozni.) Az E-ON hibás mérőórákat szerelt fel, így elvesztette a bizalmat. Hibák, nehézségek, elfordulás, kishitűség, tespedtség. Laci és Mónika a két „pillér”. Alig akad támogatójuk, aki bizakodó, a többieket magávalragadó lenne. Pedig most „jő a nagyja”! Megérteni a probléma lényegét – érintetteknek és segítőknek is. Megtalálni a közös és egyedi motivációt (mi érdekli, mit akar az itt élő ember). A legkisebb eredménynek is örülni kell, de főleg fenntartani! A különböző szervezetek együttműködését személyes ellenszenvek bénítják (önkormányzati megbízott kontra máltaiak). A túlélés feltételeinek megteremtése: működő közösség ház, szociális információs szolgáltatás, táncház, foci, stb… És a családok? Még meg se születnek, máris szétesnek. Emberi kapcsolatok, vonzódások, viszonyok hihetetlen rövid ideig tartóak, sokszor csak néhány napig. Elképesztő nyers érdekekkel. Az emberek a kiszolgáltatottak dühével, indulataival, letargiába süppedve élik az életüket. Na, ezen változtass…! De mégis változik az emberek személyes sorsa, és változik a közösség is, amely most visszahúz, megköt, eltérít. (Talán a bűnözés felé, talán londoni munkakeresés felé…) A változtatás teher, kockázat, soha nem gyakorolt erőfeszítés. A dokumentumfilm első része („… száz bajunk”) talált olyan szereplőket, akiknek a sorsa a közösség, a település átalakulásának hordozója. Mert az ő sorsuk az átalakulás szövetére hímzett személyes minta. És válasz arra, hogy ez a „külső segítség” modellje lehet-e a magyarországi nyomortelepek felszámolásának.