A zeneszoba csembalóján H. korábbi éveiben komponált műveiből dallamok szólalnak meg; H. fejében keveredik múlt-jelen, a hallani vélt zene és az iszonyú valóság; örök emberi dráma: a zajos sikerben töltött élet után szembenézés, számvetés. Az öreg, beteg, béna Händel magányosan ül valamikor fényűző házának elsötétített szalonjában. Remegő kézzel, fázósan húzza össze magán háziköntösét. Köhög, zihálva küzd levegőért. Már csak saját élete muzsikáját, a hatalmas, diadalmas, mindent elsöprő dallamokat hallja, melyek emlékekké válnak. A zengő harmóniákból hercegkisasszonyok mosolya, operadívák és kasztráltak őrjöngése, sikerek, tapsorkán, pénz, gőg, hatalom -, a finomabb melódiákból pedig könny, csalódás és fájdalom lesz. A roncs testből időnként előtör a régi gúnyos hang. A beteg ember fejében keveredik múlt és jelen, hallani vélt zene és az iszonyú valóság, a gyógyíthatatlan szembetegséggel való szembenézés. A béna és vak Händel egyedül, elhagyatva már csupán hitéért harcol. A rádiójáték két idősíkban, a zeneszerző géniusz életének utolsó napjaiban és a múltban játszódik. A gazdag és sikeres komponista egész életét karriervágy és kevélység jellemezte; az életút végén újraéli hatalmas botrányait és zajos ünnepléseit, s az önteltsége mögött rejtőzködő félelmet is. Kalandjait és talán egyetlen, igazi, tiltott szerelmét, s a titkon mindenkor vágyott, de attól mégis újra és újra menekülő találkozást Bachhal, egyedüli riválisával. A hajdani zeneszerző + óriás ma tapogatózva keresi a régmúlt hangjait, fejében zsongó dallamok maradtak; a jelen idősíkját a csembaló muzsika festi alá, a múlt emlékeit kamarazenei és zenekari Händel-idézetek illusztrálják.