Az elmúlt hónapokban, csaknem száz évvel a megtörténtek után, nemzetközi figyelem terelődött a Szamár-szigetre a szardíniai Asinara pusztító lágereinek históriájára. Kutatócsoport alakult magyar, olasz, osztrák, német és cseh és résztvevőkkel, akik civil kezdeményezésként működnek együtt azért, hogy a k. u. k. katonák vesztőhelye napvilágra kerüljön. A kutatás célja, hogy feltárja és megmentse a még fellelhető tárgyi és épített emlékeket, megadja a végtisztességet a még nem feltárt tömegsírokban fekvő áldozatoknak. Mivel Asinara a kilencvenes évek végéig börtönsziget volt a lágerek száz éve érintetlenül állnak. Romjaikat benőtte a bozót, de jól láthatóak és azonosíthatóak a tömegsírok, a tábor körletei, mólói és ciszternái az itt raboskodó magyar művészek alkotásai, köztük Ősz Nemes György megrázó emlékműve a halálmars áldozatairól, Szász István festett kápolnaablakainak maradványai vagy Árpád János parancsra épített, a táborvezetőt dicsőítő groteszk obeliszkje. A kutatócsoport feltárást szervez a helyszínre, amelyen stábunk jelen lehet. A csoport tagjai leszármazottak, érintettek, így nem csupán az emlékek azonosításának, hanem az általuk kiváltott – a tudományos érdeklődésen túlmutató – érzelmeknek is tanúi lehetünk. A kutatás közben bemutatják a Szamár-szigeti „elátkozottak” teljes történetét, szemléltetve saját és nemzetük viszonyulását a történethez. A csoport vezetője Giovanni Terranova dél-tiroli történész, a téma elkötelezett kutatója. A kutatás során detektorokkal kívánják átfésülni és megásni az egykori táborkörleteket, amelyek helyszínén a figyelmesebb szemlélő ma is használati tárgyak tömegét fedezheti föl, köztük számos hazai baka magyar feliratos eszközeit. A cél az egykori táborvilág rekonstruálása és a „kallódó” halottak megtalálása. Háttér: 1915 őszén, az osztrák, magyar, német és bolgár csapatok sikeres előrenyomulásának köszönhetően a szerb csapatok összeomlanak, megkezdődik a „hosszú utazás”, más néven a prizreni halálmars. Ennek során a szerb civil lakosság, a katonaság és a foglyul ejtett sok tízezer Monarchia-béli hadifogoly megindul a biztonságosnak vélt albániai kikötők felé. A hadifoglyoknak a csaknem ezer kilométer hosszú, kétezer méter magas hegyekkel és járhatatlan mocsarakkal nehezített utat télvíz idején, étlen-szomjan, gyalogszerrel kell megtenniük. A tengerhez érkezés után a megmaradtakat az olasz hadsereg veszi át és szállítja el a Szardíniához közeli Asinara szigetére, ahol hadifogolytábort alakít ki számukra. Ezen a területen a tengeri vesztegzáron és köztörvényes bűnözők büntetőtelepén kívül nincs semmi, így a húszezer túlélő elképzelhetetlen szenvedései folytatódnak: a magukkal hozott kolerával és tífusszal sújtva egy ivóvízzel nem rendelkező, minden infrastruktúrát nélkülöző földdarabon kell megkísérelni a túlélést. Ez legalább hétezer embernek nem sikerül, köztük legalább 1500 magyarral. A tábor 1918-ig működött ez alatt az idő alatt végig munkaerő utánpótlást biztosított a környék kényszermunkatáborainak, amelyek veszteséglistái számos magyar nevet megőriztek. Filmünkkel egyszerre szeretnénk dokumentálni az egyedülálló történelmi emlékhelyet és audiovizuális emlékművet állítani az asinarai áldozatoknak.