Kisebbfajta csoda történt kétszáz éve, 1813. október 3-án: egy magyar huszár, bizonyos Rostás Pál hét francia lovassal és hatvan gyalogossal, Napóleon visszavonuló katonáival vette föl egymaga a harcot, hogy megvédjen egy sebesültszállító trént, mely bajtársaival igyekezett biztos menedékbe. A küzdelemnek és a huszár hősi halálának szemtanúja volt a kis szlovéniai falu, a Vipava melletti Log lakossága, amely méltó módon temette el a fiatalembert. Száz évvel később – száz évvel ezelőtt – meglepve tapasztalták a Wippach–Görz-országúton az isonzói és doberdói frontvonalra masírozó magyar katonák, hogy anyanyelvükön olvasható dicsőítő felirat egy huszárszobor talapzatán, amely a magyarlakta területektől sok száz kilométerre áll. Csoda történt 2013 őszén is: ötéves munkával, száz ember erőfeszítésével és térségünkben szokatlanul baráti és görcsmentes összefogással újra felállították Rostás Pál szobrát, amelyet az első világháborút követő impériumváltáskor az olasz megszállók darabjaira törtek. Rostás Pál szobra jelkép, olyasféle kronotoposz, mint Ivo Andric török hídja a Drinán. Körülötte örvénylett két világháború és az 1991-es szlovén–jugoszláv hadviselés; tízezrével vonultak el előtte a magyar katonák a Doberdóra, akik aztán névtelen sírokba kerültek. Filmünkkel azonban elsősorban nem a múlt egy itthon elfeledett darabkájának szeretnénk emléket állítani, hanem szociografikus igénnyel bemutatni az élők mostani világát az egykori frontvonalakon. Lövészárkok és olajbogyószüret, pincegazdaságok és régi fegyverekkel szenvedélyesen kereskedő ócskapiac, komputerizált katonanóták és a Monarchia eleven emlékezete; a legutóbbi háborúban harcoló speciális egység tagjainak története és a jugoszláv kommunizmus tudathasadása – mind megmutathatóvá teszi, hogyan él ma az Isonzó népe. Ahogy azt az ízig-vérig közép-européer gondolatot is, amely nem a másik nemzet emlékeinek pusztításában vagy meghamisításában leli örömét, hanem megújításában és közös örökséggé nyilvánításában.