Egy alapos fűnyírás után a kertész megkönnyebbülten felsóhajt. Végre eltűnnek a gyepben megbújó pongyola pitypangok sárgálló foltjai, és újra gyönyörködhetünk az összefüggő, hibátlan zöld pázsitban. Ha ez a történet folytatódna, az említett kertész másnap reggel bizony nagyon elszomorodna. A pitypangok ugyanis nem adják fel egykönnyen: Új virágot nevelnek, ezúttal azonban szinte szár nélkül, a talaj-közelében meglapulva. Ezt a jelenséget sokan ismerik, azonban csak néhányukat tölti el az a botanikusokra, növénybiológusokra jellemző, őszinte ámulat, amely arra sarkallja az embert, hogy ezeknek a dolgoknak a végére járjon. Az ismeret, hogy hogyan élnek a növények, az átlagembernél megreked egy ponton: Locsolni kell őket, és akkor megnőnek. Csakhogy a növények nem passzívan vegetáló lények. Megjegyzik a múlt eseményeit, megtervezik jövőjüket, és kíméletlenül saját érdekeiket tartják "szem" előtt. „Agyafúrt taktikáik” vannak, amelyeket csak most kezdünk igazán felfedezni. És valljuk be, kinek jutna eszébe, hogy az a jelentéktelen kis saspáfrány-bokor, (Lásd a képen.) ami mellett elhaladunk egy tavaszi sétánk alkalmával, egyidős lehet a magyar honfoglalással?