A hatalmas júniusi árvíz forgatására, támogatásért pályáztam az MTVA adhoc keretére. A 2013-as árvízről az eddigi híradások kivétel nélkül azt mondták, hogy túl fog lépni a legutóbbi, igen súlyos 2002-es, 2006-os árvíz méretein. A Németországból induló majd Ausztria felől közeledő dunai árvíznek a Szigetköz, a Dunakanyar, Budapest, és a déli szakasz,  Dunaszekcső volt a legnagyobb vesztese. Sikerült az árvíz folyamatát végig követni, előbb az előkészületeket, az ideiglenes védművek építését, majd az árvíz pusztító erejét, megállíthatatlanságát, végül a helyreállítás kisebb, nagyobb munkálatait. Tényleg az idei árvíz volt az eddigi legnagyobb. Nagy tragédia azonban nem történt. Nem volt sírás-rívás, nem volt haláleset, nem dőltek össze a vályogházak, nem váltak családok hajléktalanná stb. Történt azonban más. Ilyen mértékű társadalmi összefogásra nem volt még példa a dunai árvizek történetében.

A felvett körülbelül 15 órányi anyag az árvíz közvetlen eseményeit dokumentálja. Ha dokumentumfilmet szeretnék készíteni ebből az anyagból, akkor ki kell szélesíteni a Duna és annak környékén élő emberek, valamint az árvizek kontextusát, történelmi, néprajzi, gazdasági, politikai szempontokból. Kezdjük azzal, hogy a XXI. századot a „víz évszázadaként” fogalmazták meg. A környezet-átalakítás és a túlfogyasztás következményei világméretűek. A föld egyes országaiban az elsivatagosodás miatt egy liter víz aranyat ér, harcolnak érte. Nálunk pedig soha nem látott árvíz árasztja el a városokat, falvakat, földeket.

A Duna mente népek ártéri gazdálkodása címmel a 80-as évek elején jelent meg Andrásfalvy Bertalan könyve, amely csaknem ezer éves módszereket, szemléletmódot, ártéri kultúrát mutat be, többek között éppen a Szigetköz és térsége településeinek mindennapjaival. A könyv egyes helyszínei véletlenül pontosan egybeesnek azokkal az ősi falvakkal ahol mi is forgattunk: Ásványráró, Mecsér, Győrújfalu. Meg kell szólaltatni eredeti helyszíneken Andrásfalvyt, aki bár elmúlt 80 éves, kiváló egészségnek örvend. Tudnánk-e újra közösen, egymással és a természettel közös életrendben élni? - lehetne Andrásfalvy gondolatának mottója.

Az árvíz másik jellemző mozzanata volt a társadalmi összefogás. A rendvédelmi szervek, a katasztrófavédelem, a rendőrség, a tűzoltóság, a honvédség, a vízügy, a büntetésvégrehajtás, és velük együtt a polgárok, a társadalom apraja-nagyja, mind szervezetten dolgoztak a védekezésben. Ilyen összefogásra nem volt még példa az elmúlt évtizedekben. És ebben vannak különös dolgok. Miért kell a Sopronkőhida-i Fegyintézetnek 100 ágyat, pokrócot, ágybetétet küldeni például Győrbarátiba, a kitelepített emberek megsegítésére? Miért kell a raboknak Győrújfalu gátépítésén dolgozni, hozzájuk hasonlóan a váci börtön foglyainak a kisoroszi, a kismarosi gátat építeni? Miért jöttek a miskolci cigányok a legnagyobb forróságban gátat építeni Győrújfaluba és általában Győr városából, a környék településeiről a civil lakosok hogyan segítették éjjel-nappal a védekezést? És az öreg 70-80 éves asszonyok miért sütöttek almás pitét az olimpiai bajnoknak, a tanárnak, a mérnöknek, a nyugdíjasnak, a cigányoknak, a raboknak, a katonáknak. Ha most ki kellene szélesíteni a  2013-as árvíz történetét, akkor erre fektetném a hangsúlyt. Tényleg, miért is segítettünk egymásnak?