Brassai Józsefné, született Kurzenreiter Emma 2016. december 6-án 100 gyertyát fújt el a születésnapi tortáján. 2017-ben volt 80 éve, hogy a csupaderű, varázslatos személyiségű hölgy, 1937-ben látszerészként dolgozni kezdett Libál Lajos Magyarországon akkor még egyedülálló optikájában, Budapesten. 1916-ban, az első világháború idején egy ötgyermekes család legkisebbjeként született akkor, amikor Magyarországon gyermekek ezrei tengődtek mérhetetlen nyomorban. Szülei az Országos Gyermekvédő Liga akciójában 1923-ban egy gyerekágyakkal teli vonattal útnak indították Belgiumba, egy jobb jövő reményében. Később egy svájci intézetbe került, ahonnan 13 évesen úgy jött haza, hogy az édesanyja már nem élt, nagyobb testvérei pedig idegenként fogadták a magyarul már alig beszélő legkisebb húgot 1929-ben. Talán ezek az élmények és a későbbi hétköznapi traumák is hozzájárultak ahhoz, hogy Emmi néni bele is menekült a látszerész szakmába, építve magának egy saját szigetet a Veres Pálné utcai üzletben - azokban az időkben, amikor a hétköznapok tartogatták a legnagyobb drámákat. Munkatábort megjárt férjét pár nap leforgása alatt veszítette el, őt pedig a második világháború alatt bombatalálat is érte, amely -ahogy ő fogalmaz- végérvényesen „életre ítélte”. Emmi néni száz éves szemüvegén keresztül nézzük végig Budapest átalakulásait, betekintünk a látszerészet világába- azokba az időkbe, amikor a műszemet úgy vitték, mint a cukrot, és ólomkristálypohár aljából csiszolták a 32 dioptriás szemüveglencsét. A mindenkori vásárlók (a korszakok ismert emberei, miniszterek, bolgár kertészek, arisztokraták) korszakok szerint változó igényei szintén fontos, most még az utolsó tanúk egyikének köszönhetően elmesélhető kortörténeti érdekességek. Emmi néni életének színhelyei élő képeslapként elevenednek meg: az aprócska asszony és az évszázad során nagyra duzzadt, hangos, modern város kontrasztja önmagában is erős vizuális hatást ígér. A régi Budapest arcai, a főszereplő gyerek-, majd felnőttkorának időszaka és a látszerészet évszázados kultúrtörténete korabeli feljegyzések, archív felvételek, fényképek és „ál-archív”, dialóg nélküli dramatizált kisfilm-betétek által elevenedik meg. Dokumentumfilmünk egyszerre portré és kordokumentum. Krónika a 20. századról egy derűs, mindig mosolygó 101 éves hölgy történetén keresztül bájjal, humorral, a hús-vér emberek valódiságával és a régvoltak hétköznapi drámáival. Kapocs a szüleinkhez, nagyszüleinkhez, dédszüleinkhez, az országhoz, a fővároshoz egy varázslatos hölgyön keresztül, aki egy 1945-ös porig rombolt Budapest-fényképet nézve is mosolyogva mondja: „Tudod, nem tragédiának, sokkal inkább csodának kell tekinteni azt, hogy ennyi minden megmaradt".