A fővárostól távoli Batthyány-kastélyban működő Intapusztai 'bolondokháza' a 60-as-70-es években különös vadhajtása volt a szocializmusnak, legendás intézmény. Megtűrt művészek és osztályidegen arisztokraták élnek itt 'rendes ápoltakkal' elvegyülve, furcsa mód nagyobb szabadságban, emberségesebb viszonyok között, mint a társadalom 'normális' tagjai odakinn. Intapuszta az első humánus, rácsok nélküli, munkaterápiás intézmény volt Magyarországon. A korszak ellentmondása, hogy az Aranyketrec létrehozását (az alapító Benedek István pszichiáter aposztrofálja így) 1952 tavaszán, a Rákosi-rémuralom tetőfokán engedélyezik. Intapuszta a 60-as években teljesedik ki igazán, amikor Goldschmidt Dénes lesz az Intézet igazgatója. A reformer pszichiáter sajátos menedéket - ún. antipszichiátriai intézetet – teremt azoknak az embereknek, akik valamilyen okból nem tudnak alkalmazkodni a „normális világhoz”. Ez a különös asylum roppant sokszínű. Goldschmidt befogadja – akár dolgozóként, akár betegként – a deklasszált bárói családot, amely így tudja többé-kevésbé megőrizni kultúráját, a kilátástalan helyzetbe került anyát, aki így tudja magánál tartani gyermekét, az alkoholizmusba, vagy depresszióba süllyedt művészt, aki itt fokozatosan magára talál. Az intézmény szakmailag is különleges státuszt vív ki magának. A betegek számára kiteljesíti a rácsnélküliséget és a differenciált munkaterápiát. Ugyanakkor sajátos formában átmenti az akkor politikailag tiltott/tűrt pszichoanalitikus hagyományokat is. Munkaterápia keretében szamizdatként maguk a betegek másolják pl. a Rorschach-, illetve Szondi teszteket, melyek ezen az úton jutnak el a korszak pszichológusaihoz. Ebben a sajátos szubkultúrában beteg és ápolt egyaránt jól érezte magát. Művészetterápia keretében színházi előadásokat tartanak, saját rádióműsort, irodalmi antológiákat szerkesztenek, sportversenyeket ('bolond olimpiászokat') szerveznek. A 'szabadság e kis körében' gyakori vendégek a Kádár korszak olyan nagyságai, mint pl. Weöres Sándor, Kamondy László, Petri György vagy Huszárik Zoltán. A levéltári kutatások nyomán azonban nemrég kiderült, hogy Intapusztát valójában belügyi jelentések, besúgások tartották fönn. S hogy a jelentések egyetlen emberhez, magához Goldschmidt-hez köthetők. A tény, hogy a guruként tisztelt Goldschmidt Hegyi fedőnéven III/III-as ügynök volt, mélyen megrázta a pszichiáter társadalmat, tragikusan átszínezte a történteket, értelmezésre, magyarázatra szorul. Az igazgató-főorvost 1965. június 7-én szervezte be informátorként a Vas megyei RFK III/II (Kémelhárító) alosztály századosa, Rákos Tibor, tudható meg Gervai András, Titkos Magyarország című könyvéből. Beszervezése „hazafias”, a foglalkoztatás vonala „kémelhárítás” és „tudományos, kulturális”. Egyik fontos feladata, hogy jelentsen Mérei Ferencről, a modern magyar pszichológia történetének egyik meghatározó alakjáról, aki 1958 – 63 között az államrend megdöntése elleni szervezkedés vádjával töltött börtönbüntetést. Filmünk egyszerre szeretné az archív anyagok, valamint a korabeli lakók elmesélése alapján rekonstruálni Intapuszta aranykorát, illetve feloldani, vagy legalább megközelíteni a kádári diktatúrára jellemző 'besúgás-paradoxon' történelmi traumáját, mely alól lám, egy ilyen hely sem lehetett kivétel. A történész és pszichiáter szakértők mellett legfontosabb szereplőink minden bizonnyal azok lesznek, akik a ’60-as években gyerekként éltek Intapusztán, a dolgozók gyerekeiként élvezték a viszonylag normanélküli világot, az „aranyketrec” védelmét. A rendezői szándék szerint e furcsa, csiki-csuki szabadság, s Goldschmidt kettős személyiségének ellentmondásos rajza villan egymásra a film minden szekvenciájában.