Az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan figyelemmel kísértem egy testvérpár hányatott életét, akik a székelyföldi Sóvidéken éltek. 1999 és 2004 között Székelyföldi szolgasorsok címmel filmtrilógiát forgattam le a szülőktől elhagyott, még kamasz korú Fülöp testvérek küzdelmeiről. Leventének és bátyjának, Csabának a gyermekcselédek szolgasorsa jutott a XXI. században. Szüleik alkoholisták voltak, hét testvérüket árvaházba adták, míg a fiúk úgy lettek „szabadok”, hogy az apjuk dolgozni szegődtette el őket egy gazdához. Csaba és Levente időközben felnőttek, ugyanabban a faluban élnek és próbálnak megélni. Fölmerült, vajon megvalósíthatják-e régi álmukat, hogy majd együtt vesznek házat és földet, hogy ne legyenek olyan szegények, mint az édesapjuk volt. De hogy végül is ez az élet miért alakult így, alakulhatott volna-e másképp, avagy félrelökhetetlen determinációként nehezült-e erre a fiúra családi sors-öröksége, önnön rettenetes életsora, amely teher alól kievickélnie lehetetlen volt, ezért ő tényleg csak a nagyon rossz meg a legrosszabb közül választhatott-e – e kérdésekre nincs egyelőre válasz.Ezt a balladai súlyú történetet vagyok kénytelen elhelyezni székelyföldi szolga-történeteim záróköveként. Szeretném ezt a filmet – ebben a lenyűgöző szépségű tájban – úgy leforgatni, hogy az méltó legyen ne csak az én hőseim eddig elkészített életfejezeteihez, hanem válhasson felkiáltójellé. Állítson emléket azoknak, akik – gyermekként, fiatal vagy érettebb felnőttként – születésüktől kezdve örökösen csak a kiszolgáltatottság élményével és parancsával kénytelenek élni: embernek nem való nyomorban, kitaszítottságban és pusztulásban.