A háborút lezáró győzelem napja, csak a győzteseknek hozta meg a nyugalmat. Még tízmilliók számára folytatódott a rettegés, a törvényen kívüliség állapota. Sokan voltak, akikre jogos felelősségre vonás várt, de a túlnyomó többséget csupán kollektív bűnösség elve alapján telepítették ki, elsősorban azért, hogy a vagyonukat megszerezzék. 1948 végén két vasúti szerelvény indult el a felvidéki Udvard vasútállomásáról. Az egyik a Tolna megyei Bonyhád és Kakasd, a másik Szarvas, Pitvaros, Tótkomlós felé. Kitelepített magyar családok utaztak a vonaton, akiknek egy hetük volt, hogy ingóságaikat összeszedjék és bevagonírozzák. A Tolnába tartó vonathoz csatolták az Istenes család vagonját, a szarvasihoz Lelkeséket. Mindkét családban volt két kisfiú. Istenes László és Lelkes Lajos, akik távoli rokonok is voltak, de csak évtizedek múlva találkoztak ismét. Mindketten tartalmas életpályát futottak be, sikereseknek tekinthetők. A két férfi felidézi az egykori „kirándulást”, a megpróbáltatásokat, a gazdag sváb és a szegény szlovák – de mindenképp idegen - környezetbe való kényszerű beilleszkedést. Vajon a kitelepítést elkerülők és a kényszerű betelepülők miként maradhattak meg embernek az embertelenségben, s nem váltak egymás farkasává? Miként ismerték fel, hogy bár látszólag ellentétes oldalon állnak, valójában közös a sorsuk, s elsősorban rajtuk múlik, hogy poklot vagy mennyországot teremtenek maguknak.