„A történelem főként arra jó, hogy megértsük saját korunkat” -ismeretterjesztő film- Szabó Árpád portréja Idén lenne 100 éves a legendás klasszika-filológus, a matematika történetének világszerte elismert szaktekintélye, és a hazai tudománytörténeti kutatások egyik vezéralakja, Szabó Árpád. A 2001-ben elhunyt páratlan tudós olyan sokszínű életművet hagyott hátra, amely felöleli az ókortörténet legizgalmasabb kérdéseit - pl. hellén irodalomtudományt, a görög matematika kibontakozását, az antik csillagászati világképet vagy a római politikatörténet kérdéseit. Szabó Árpád a debreceni egyetemen kezdte pályafutását, a majd a budapesti egyetem és az Eötvös kollégium oktatója lett. Nem csak tudományos munkáival tűnt ki, hanem a diákok körében szerzett népszerűsége, magával ragadó stílusa is híressé tette. Viszont neki is meg kellett tapasztalnia, hogy a kor politikai viszonyai általában nem kedveztek a dédelgetett álmoknak. 1957-ben elbocsátották állásából, de az ezt követő években egészen más területen bizonyította tehetségét. 1958-tól a Matematikai Kutatóintézet munkatársa lett, figyelmét a matematika korai történetére fordította. Az ötvenes évek közepén megjelent és átütő sikert hozó, külföldön publikált cikkei a görög matematikáról nemzetközi elismerést hoztak a politikailag kegyvesztett Szabó Árpádot számára. Főműve, a görög matematika kibontakozásáról írt könyve végül hosszas előkészületek után, 1969-ben jelent meg német nyelven,és csak jóval később magyarul. A szerző teljesen újszerű nézőpontból tekintett a korai görög matematikára: a filozófiából kiindulva érkezett el a matematikához, majd onnan továbbhaladva visszajutott a filozófiához. Vizsgálatai hatalmas vihart és vitákat kavartak a tudománytörténet világában, és szerzőjüknek egyaránt szereztek barátokat és ellenségeket - pontosan úgy, ahogy minden igazán nagy és forradalmi gondolat. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben választotta rendes tagjává. Ekkor már tagja volt legalább tíz külföldi akadémiának és intézetnek. Európai és amerikai egyetemeken tartott előadásai nyomán többször ajánlottak fel neki külföldi tanszéket, de ő mindig hazatért. Itthon Akadémiai díjjal (1964), Apáczai Csere János-díjjal (1992) és Széchenyi-díjjal (1993) jutalmazták munkásságát. 1994-ben Gazda Istvánnal megalapította az azóta is aktív Magyar Tudománytörténeti Intézetet. Dédelgetett terve volt, hogy a tudománytörténeti tanulmányokat szervezett keretek között kötelezővé tegye a felsőfokú oktatásban. Bár 1991-ben visszakapta egyetemi tanári rangját, a hosszú késlekedés egy híresen nagy hatású pedagógustól fosztotta meg a magyar történész- és tudóshallgatók több nemzedékét. Műveit világszerte ismerik, a fontosabbak angol, német, francia, görög, japán és orosz nyelven is olvashatók. Szenvedélyesen kutatta a történelmet és a tudományok történetét, hiszen célja volt, hogy mind a tudományban, mind a művészetekben, mind a leghétköznapibb kérdésekben képesek legyünk emlékezni, méghozzá jól tudjunk emlékezni a régmúlt korokra, mert ezen keresztül jobban megérthetjük azt a világot, amelyben mi élünk.