Túlélés vagy népszolgálat? Milyen megfontolásból vállalt kollaborációt a román kommunista rendszerrel egy köztudottan polgári-konzervatív értékrendet valló erdélyi magyar értelmiségi? Mikó Imre (Kolozsvár, 1911-1977) a romániai magyar közösség kiemelkedő tagja volt. Régi kolozsvári család szülötte (1848 óta a Mikó család tagjai voltak az Unitárius Egyház főgondnokai). Egyetemi hallgatóként az Erdélyi Fiatalok lap főmunkatársa, majd Párizsban tanult nemzetközi jogot, 1937-1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, majd a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának főtitkára, a második bécsi döntés után az Erdélyi Párt országgyűlési képviselője a budapesti törvényhozásban, vezetőségi tag. 1944-ben az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet csapatok elhurcolták. Négyéves fogsága alatt megtanult oroszul, és 1948-ban egykori iskolájának orosz tanára lett. 1958-ban politikai okból eltávolították a tanügyből. Minden közlési lehetőségtől, nyilvános szerepléstől megfosztva évekig rakodóként, majd könyvesbolti alkalmazottként dolgozott Kolozsvárt. Csak a Ceaușescu-rendszer első éveiben kezdhette újra közírói tevékenységét. 1968-ban az Unitárius Egyház főgondnokaként megszervezte az egyházalapítás 400. évfordulójának nemzetközi megünneplését. 1976-ig a Kriterion szerkesztője. Több könyv írója (jelentős műve az 1941-ben megjelent Huszonkét év). Természetes, hogy a román titkosrendőrség haláláig követte Mikó Imre életpályáját, de megdöbbentő, hogy ezzel egy időben ő maga is hálózati személy volt. Első beszervezése 1952-ben történt, ekkor letartóztatással fenyegették a volt képviselőt. A Securitate 1971-ben újra dossziét nyitott Mikóról. Az 1950-as évek megfélemlített, vonakodó, az együttműködést többször megtagadó gyanúsítottjából a Ceaușescu-rendszerben minősített hálózati személy vált. Jelentései senkinek nem ártottak, de bonyolult játszmát alkottak, amit Mikó a Kolozs megyei állambiztonság parancsnokával vívott. Célja az volt, hogy elszigeteltségből kitörve külföldre jusson, és a magyar kisebbség ügyét szolgálja. A Securitate ugyanakkor a „reakciós” magyar emigráció feltérképezésében, bomlasztásában volt érdekelt, és erre a célra használta az erdélyi magyarság egyik legbecsültebb és legbefolyásosabb képviselőjét. Mikó ahhoz a Romániában szocializálódott kisebbségi elithez tartozott, amely saját szerepét a népszolgálat jegyében határozta meg. Ez nemcsak a személyes ambíciók alárendelését jelentette a kitűzött célokhoz, hanem sok-sok ideiglenes kompromisszum megkötését is. A film célja ennek az ellentmondásos (és egyben fájdalmas) kompromisszumnak a rekonstruálása. A produkció megvalósításához a Mikó család bizalmát, támogatását bírjuk. Szakértő Steffono Bottoni történész.