Balla Bálint szilvása Kisar község határában a Tisza árterében van. Tehenes szekérre pakolja a termést a gazda, s a jószágok előtt ballagva a falu felé veszi az irányt. Távolról ostordurrogás, tehénbőgés, hajtják haza a csordát. Bálint bácsi megszaporázza lépteit, mert ki kell nyitni a kaput hazatérő marhái előtt. A két jármost is kifogja s most, az őszi melegben csak úgy az udvaron feji meg összes tehenét. Ilyenkor nincs almozás, mint máskor az istállóban, de a ganét azért összehúzza az öreg, s mert a kiszáradt legelőt már torzsáig rágták, vet néhány fángli morzsolt kukoricát is a kérődzőknek. Aztán megszoptatja a kisborjúkat, a gémeskútnál vizet húz a vályúba, s már kerekezik is a csarnokhoz a teli tejeskannákkal. Hazatérve dob valamit az aprójószágnak, s mire a pitvarból a szobába ér, már koromsötét van. Csak úgy ruhástul végigveti magát az ágyon, s már alszik is. Hajnali négykor szól a vekker, menni kell kaszálni, kezdődik minden elölről, mint hetven éve minden áldott nap.

Három éve Bálint bácsi felszámolta az állományt, s könnyes szemmel bár, de kitakarította az udvarról utolsó teheneit is. A tej literéért akkor harminc forintot löktek, a csarnok is bezárt, a borjúfelvásárlók elkerülték a környéket. Balla Bálint végleg egyedül maradt, olyan fájón, mint egykor az anyja halálakor. Agglegényként ma már csak Pesten élő testvérével tartja a kapcsolatot, aki néha meglátogatja. Kisari Balla György nemzetközi hírű kartográfus, térképtörténész. Jól megvannak együtt, pedig míg Bálint csak a falu határáig jutott, György térben és időben is körbejárta a földet. Aztán van Bálint bácsinak egy unokaöccse, a Tarpára élő Esze Tibor, aki szintén „szingli", s aki máig ugyanúgy küzd a marháival, mint nagybátyja egész életében. Bálint gazda azért nem maradt teljesen egyedül: tyúkok, kecskék népesítik be az udvart, s a disznóól lakói sem mondtak még fel. A kamorában kisajtónyi oldalszalonnák lógnak, a füstölt sódarból is van pár csontos darab, a laskatésztát pedig, ha kiszárítja, hónapokig eláll. A nyárikonyha spórján ötliteres fazékban ma is úgy gyöngyözik a héttányérnyi húsleves, mint gyerekkorában. Csak most egy tányér van az asztalon: a maradékot kiporciózza, lefagyasztja. Azért nem búsul Balla Bálint, sőt most van csak igazán elemében, fúr-farag, kemencét épít, még kovácsműhelye is van. A faluban ő készíti a kopjafákat az elmenőknek, a padláson pedig ott várja maga fonta gyékénykoporsója, aminek kipróbálását minden vendégének felkínálja.

Borzderesek

Zemplén talán legszebb hegyi útján kanyarog velünk az autó, Mikóháza felé tartunk. Két oldalt pompás legelők, kaszálók, az Isten is állattartásra teremtette őket, de nem látni ott egyetlen jószágot, lovat, tehenet, birkát se. Tizenöt-húsz éve még legalább háromszáz szarvasmarha kérődzött a mikóházi portákon. Ma üresek az istállók, s ha nem lennének Miklós Rudolfék borzderes tehenei cserje verné fel a legelőket. Ezek a különös állatok a Kárpátokból, a Tisza forrásvidékéről, a Máramarosi- és a Fogarasi-havasokból érkeztek. Gyönyörű jószágok: mint a magyartarkák, de szívósak és sokoldalúak. Viszonylag jól tejelnek, húsuk első osztályú, és igásnak is kifogástalanok. Miklós Rudolfnak, és családjának egy komoly törzstenyészet létrehozása a célja, amiből aztán juttatnak majd a helyi gazdáknak is, összekapcsolva a fajta megőrzést a vidéki megélhetés segítségével.

A Nagy Polyán-hegy tövében, a rohanó Bózsva folyó melletti portájukon, erdélyi kopasznyakú tyúkok, és bronzpulykák csipegetik a füvet. A három gyerek szőrén is megüli a lovat, s nem kell elmagyarázni nekik, mi a különbség a liba meg a kacsa között. A családfő a kevésbé romantikus vadőrködést cserélte fel a gazdálkodásra. A Bodrog holtágai mellett nőtt fel, és soha nem tudta elképzelni az életét a harmadik emeleten, még szülővárosában, Sátoraljaújhelyen sem.