Filmünk rendezői koncepciója mindenekelőtt azt a célt kívánja szolgálni, hogy minél szélesebb körben köztudomásúak legyenek az 1944-45-ös délvidéki események, különös tekintettel az egyházi személyeket ért atrocitásokra. Úgy érzem, a rendezői eszközökkel megfontoltan és mértéktartóan kell bánnunk, hiszen a szerb partizánok által véghezvitt kínzások túlélői ma is közöttünk vannak, a hozzátartozók, leszármazottak élnek. Ez a tény még nagyobb felelősséget ró a rendezőre a hitelesség kérdését illetően.Történészként húsz éve foglalkozom a témával, mindig fontosnak éreztem, hogy ne csak felkutassam, de köztudottá is tegyem a történeteket. Ez a cél sarkallt arra is, hogy a producer illetve a rendező szerepét is vállaljam, és mindent megtegyek annak érdekében, hogy ezen szerepekbe beletanuljak. Több filmet készítettem már az események különféle részterületeinek bemutatásával (pl. Jelöletlen tömegsírok, Halottak napja Bajmokon).

Az elmúlt években kutatómunkám mellett képi gyűjtőmunkát is végeztem, interjúkat készítettem azokkal, akikről tudhattuk: már nem sokáig lesznek képesek elmesélni az igazságot. Az azóta elhunyt túlélőkkel, hozzátartozókkal készített interjúkat fontosnak tartom felhasználni a szóban forgó filmünkhöz is. Ezeket az interjúkat minden esetben semleges, fekete háttér előtt, filmes megvilágítással, profi operatőrök segítségével készítettem, de ha nem így lett volna, az elhangzottak akkor is indokolnák, hogy bekerüljenek a filmbe akár a képi szempontok rovására is, hiszen eszmei értékük óriási. Stábunk tagjai pedig alkalmasak arra, hogy a korszerű technika eszközeivel az ilyen archív anyagokat is belesimítsák a filmbe, egységessé téve azt.

A téma objektív feltárását szolgálná, ha a Vatikán levéltárában őrzött anyagot is átvizsgálhatnánk és egyes részeit beépítenénk a filmbe. Az egyházi személyeket ért atrocitásokról szóló jelentések nagy része, minden bizonnyal eljutott a Vatikán levéltárába. Maga Mindszenty József is foglalkozott a kérdéssel és felhívta a figyelmet a délvidéki magyarokat ért atrocitásokra. Filmünkben a téma szakértői, kutatók, történészek valamint szemtanúk és az érintettek leszármazottai segítenének megvilágítani az eseményeket. A hitelességet maximálisan szem előtt tartva – a megkomponált, bevilágított, hagyományos interjú-beállítások mellett - szeretnénk minél többeket az események helyszínein is megszólaltatni, szituációs szinkron formájában: pincékben, templomokban, feltételezett tömegsírok felett, stb.

     A filmhez vágóképek készülnek majd a délvidéki falvak és városok templomairól, parókiáiról és egyéb épületeiről, amelyek falai tanúi voltak a vérengzéseknek. Megmutatjuk az áldozatok vélt nyugvóhelyeit is. Gyűjtőmunkámnak köszönhetően az áldozatok egy részéről fotók is rendelkezésre állnak. A film támaszkodik majd az újvidéki levéltár forrásaira, amelyekből sokat megtudhatunk az eseményekről – a dokumentumokat bemutatjuk majd a filmben. A helyszínt és a dokumentumokat megmutató vágóképek mellett az illusztratív jellegű képi lehetőségekkel is élni kívánunk. Úgy véljük, mivel még sokan emlékeznek a megidézett egyházi személyekre, a hitelességnek ártana, ha konkrét, játékfilmes elemeket vegyítenénk a dokumentarista stílussal. Ezért inkább sejtelmesebb, konkrét szereplőket nem mutató, a cselekményt csak mozgásokkal, árnyakkal érzékeltető képeket használnánk a filmhez.

A filmkészítés során bizonyára azzal a rendezői dilemmával is szembe kerülünk, majd, hogyan tálaljuk az igazságot a fiatalok, illetve gyengébb idegzetűek számára is még befogadható módon. Annak ellenére, hogy válogatott kegyetlen kínzásokról vannak részletes információink (pl. csonkítások, nemi szervek levágása, „Sztálin-kesztyű”, stb.) ezeket mértéktartó módon kívánjuk bemutatni, hogy ne vonják el a néző figyelmét a fő mondanivalóról, ne homályosítsák el a mártír-lelkiatyák szellemi-erkölcsi nagysága előtti tiszteletadást. A film történetszövése a közérthetőséget kell, hogy szolgálja. A bevezetőjében megszólaló történészek és a narrátori szöveg segítségével megismertetjük a nézőkkel azt a kort, helyszínt és közeget, amelyben az atrocitásokra sor került. A nézők megtudhatják, milyen állapotokat hagyott maga után a Délvidéken a II. világháború. A Vörös hadsereg nyomában bevonuló szerb partizánalakulatok − településenként néhány bosszúszomjas szerb nemzetiségű polgárral együttműködve  − valóságos vérfürdőt rendeztek.

A bevezető után a film cselekményének középpontjában a délvidéki papok állnának, mint a népirtás kiemelt célpontjai. Számos – az eddigi kutatások szerint 36 – katolikus és református magyar papot valamint egyházi személyt kínoztak halálra a magyarellenes atrocitások során. Filmünk megpróbál választ találni azokra a kérdésekre, vajon mi lehetett ennek az oka, hogyan figyeltek fel rájuk, milyen szerepet töltöttek be a magyar közösségek életében, a partizánok szemében mit jelképeztek ők, amiért az átlagosnál is rettenetesebb kínok között kellett meghalniuk. A film természetesen nem térhet ki mind a 36 áldozatra. A korabeli egyházi viszonyokkal és az egyházi személyekkel kapcsolatos általános tudnivalók után néhány konkrét történet megrajzolásával szeretnénk minél árnyaltabb képet adni a történtekről. Azon plébánosok és lelkészek megpróbáltatásairól adnánk részletes képet, akikről a legtöbb adat, és képeken is megjeleníthető részlet rendelkezésünkre áll. A rendezői koncepció szerint a film végére összeálló mozaikkockákból kiderül, hogy az egyházi személyeket miért tartotta a hatalom akkor különösen veszélyesnek, miért érezte fontosnak megtörésüket, megalázásukat. Azáltal, hogy filmünk sorra veszi a veszteségeket, hitünk szerint segítheti a történtek feldolgozását, a sebek begyógyulását, a lezárást és a továbblépést. A rendezői koncepció végső soron ezt hivatott szolgálni.