A mindennapi Bauhaus Portré – dokumentum Breuer Marcell életművéről. Ez a terv hangsúlyosan és kifejezetten dokumentumfilm. Breuer életéről és munkásságáról szóló művészeti alkotás, eredeti képekkel, épületekkel, tárgyakkal. És: szituációs riportok a család korabeli szomszédjaival, még emlékező családtagokkal, az általa tervezett házak mai lakóival. Bauhausban tanult, ő találta fel a csővázas széket, aztán az Egyesült Államokban híres építészként halt meg. Szűk magyar irodalma csak picit több a semminél: kimerül Major Máté 1970-es biográfiájában és Rév Ilona modern építészettörténetbe csomagolt életrajzában. Breuer a modern dizájn megalkotójaként lép ki a Bauhaus iskolából. Holott aligha feltételezhető, hogy ez előzmények nélkül esett meg: sok mindennel kísérletezett az impresszionista portréktól az expresszionista linóleummetszetekig, mielőtt festő helyett modern bútortervezőként látta magát viszont. Amikor már tényleg modern bútortervező volt, visszaköltözött Magyarországra, ám ekkor a lehetetlen szakmai helyzet (a Bauhaus diplomáját nem fogadták el építészdiplomának) és a fokozódó történelmi klíma miatt mégis inkább az Egyesült Államok mellett döntött. Az már csak a levelezéséből tudható – és ebből szemelvényeket mutatunk - , hogy miután ott már befutott, huzavona ment a hazacsalogatásáért. Breuer munkásságát az első bútorkísérletektől az egyik legkésőbbi gigaépületéig, a New York-i Whitney Museumig érzékeltetjük. Két nagy periódus dokumentumait mutatjuk, az Európához köthető bútorok és a főképp Amerikában épített házak formavilágát. S mi sem izgalmasabb, mint felfedezni, hogy azok a teljesen újdonságszámba menő statikai és anyagkísérletek, amelyekkel a húszas években a széket forradalmasította - például kiiktatva a hátsó lábakat -, hogyan térnek vissza a későbbi családi házak messze előrenyúló, elbillenéssel fenyegető, támaszték nélküli teraszainál. (A kapcsolódó anekdota úgy szól, hogy az egyik, végletekig nyújtott teraszt utólag valóban alá kellett dúcolni.) Vagy, hogy egy polc hosszú, keskeny motívuma hogyan éli meg kései metamorfózisát egy szalagablak formájában? A Vaszilij klubfotel bicikliváz ihlette ötlet, miszerint a meghajlított acélcsőből szabadon és rugalmasan formálható bútorváz, az első vásárlóról, Kandinszkijről kapta a nevét (könnyen lehetett volna Walter, Gropius, Moholy-Nagy és Aalto után). Az a tény, hogy a csőbútor még huzamos ideig csak az avantgárd művészek, s nem a piac ízlésével találkozott, nem lombozta le Breuert: következtek az alumíniumlemezből, majd rétegelt lemezből hajlított bútorgarnitúrák, amelyek hasonlóképp a szerkezetre és a puszta funkcionalitásra redukálva próbálkoztak az anyag lehetőségeivel (innen a korabeli vád: kórházi berendezéseket gyárt). Odaát, az Újvilágban, ahová Walter Gropiust, bauhausos mesterét követte 1937-ben a Harvard Egyetemre, azt a szerencsés pillanatot fogta ki, amikor az amerikai építészek már kiábrándultak a maguk beton és üveg modernizmusából. Már az első vázlatai alapján több kritikus az amerikai építészet egyik megújítóját ünnepelte benne, azaz Marcel Breuerben vagy egyszerűen Lajkóban. New York és Boston között, a partraszállás szellemét őrző településeken tucatnyi villát, nyaralót tervezett. Breuer a világszerte zsinórban szerzett megbízások a nagyléptékű középületekre már önkényes kifejezésvágyat tükröznek. Tény, hogy a kristályszerű vagy tömör formák monumentálisak, és egyetlen nagy gesztusból bontakoznak ki - legyen szó a sikert 1958-ban meghozó párizsi UNESCO-ról vagy az USA-ban collegeville-i (Minnesota) Szent János-templomról. Mintha a szocializmus tömegépítészete még mindig nyomná a gyomrot, ami csak nem engedi Breuert, Fischer Józsefet, Molnár Farkast és a többi, háború előtti modern építészt előbújni az ismeretlenségből, mi most erre vállalkozunk.