1956. november 1-jén Kádár János elmondta az addigi legjelentősebb beszédét a forradalom kezdete óta. Rákosiék bűnének nevezte a sztálinizmust, és a nemzeti önérzet megsértését. Dicsőséges felkelésként jellemezte a forradalmat, “amely lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus”. Az ellenforradalmi törekvések és a Rákosi-önkényuralom visszatértének meghiúsításában a munkásokra és parasztokra számított, hogy megőrizzék a köztulajdont. Bejelentette az új párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulását, amely követelte a szovjet hadsereg kivonását. Beszédének másnapján Kádár János eltűnt Budapestről. Még a felesége sem tudta, hol van. Négy nap múlva, miután megjárta Moszkvát, szovjet tankokkal érkezett Magyarországra, leverni a forradalmat. Ezt a beszédet olvasták fel a nevében: „A hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom, amelynek nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme volt, a Nagy Imre kormány gyöngesége és a mozgalomba befurakodott ellenforradalmi elemek növekvő befolyása révén veszélybe hozta szocialista vívmányainkat, népi államunkat, munkás-paraszt hatalmunkat, hazánk létét.” Vajon mi történt ebben a négy napban? Mitől vált négy nap alatt Nagy Imre, az ismerős és a szövetséges, gyenge kormányfővé Kádár János szemében? Mitől vált a dicsőséges felkelés ellenforradalommá? Mi Kádár felelőssége? És mi a szovjet tankok, a túl gyors folyású Duna, a körülmények felelőssége? Egy biztos csupán: Magyarország harminc két évének sorsa négy nap alatt dőlt el, 1956-ban, november elseje és negyedike között.